Erősvára...: Ópusztaszeren jártunk

Az elmúlt szombaton október 6-án, -az ősz utolsó derűfényes napján- mi, a csővári anyagyülekezet lelkes tagjai, a penci leánygyülekezettel együtt egy időutazásra szántuk el magunkat.

Kora reggel buszra szálltunk és a közös ima után vidáman, lelkesen útnak indultunk az Ópusztaszeri Emlékpark meghódítására. Megérkezésünkkor, az autóval érkezettekkel kiegészülve, a főbejárat mellett a székelykapunál egy csoportképre álltunk össze. Ezután közösen léptünk a múltba vezető ösvényre a Szegedi kapun keresztül. A hatalmas park látványa mindenkit lenyűgözött.

Először a honfoglalás 1000. évfordulójának tiszteletére 1896-ban emelt Árpád-emlékművet tekintettük meg. Az emlékmű Kallós Ede szobrász és Berczik Gyula építész közös alkotása. Egészen Árpád és a honfoglalók között éreztük magunkat. Maga az emlékmű honfoglalóink mellett az első országgyűlésnek is emléket állít. Az építmény körül egykori nagyjaink mellszobrait nézegetve, elgondolkoztunk mi minden történt eddig kis hazánkban. A Rotundába lépve kis csoportunk már alig várta, hogy láthassa a Feszty-körképet, azt a monumentális művet, ami miatt ennyit utaztunk. Feszty Árpád 1891-ben határozta el, hogy panorámaképet fest. A hatalmas munkához segítőtársakat keresett. Együttműködésre kérte fel Mednyánszky Lászlót és több festőtársát is. 1894 tavaszára befejeződött A Magyarok bejövetele c. körkép festése. Szemünk-szánk tátva maradt a látványtól és a hozzá kapcsolódó zenei betoldásoktól. A képre szánt idő olyan gyorsan telt el, hogy mi észre sem vettük leteltét, csak akkor eszméltünk fel, mikor megkérték a látogatókat hagyják el a termet.

Még mindig ott jártunk a honfoglalás közepén, ahonnan egy évezredet ugorva az időben, becsöppentünk az emeleten kialakított korhű öltözékekkel és tárgyakkal bemutatott 1896-ból való kisvárosi és nagyvárosi utcákon. Szinte mindenki belépett volna a korlát mögé, hogy vásárolhasson a cégéres üzletekben vagy a parkban egy kicsit hallgathassa a padon ülve a fúvós zenekar játékát. Mindenki saját élményeit mesélve hagyta el a termet. Sokan a földszinti ajándékboltban a körképre emlékeztető tárgyakból vásároltak, hogy otthon is fel tudják idézni az itt látottakat.

Mindannyian az új látnivalók irányába haladtunk tovább. Még mindig az 1800-as években nosztalgiáztunk és egy gátőrházat, valamint a melléképületét nézhettük meg. A gátőrtelep lakóépületében, a középső szobában a gátőrök életmódját bemutató kiállítás látható. A jobb oldali helyiség az ún. tiszti szoba, amit ma a gátőr irodájának neveznénk. Árvédekezéskor ez volt a védelmet irányító mérnök főhadiszállása. A bal oldali teremben a Tisza-völgy vízrendezésének történetével ismerkedhetünk meg. A melléképületben az 1879-es nagy tiszai árvíz terepasztala látható, amely hang-, fény- és képeffektusokkal mutatja be a félelmetes árvizet. Itt mindenki szembesülhetett a víz erejével, ahogy átélte annak pusztító hatását.

Ezután a horgásztó mellett haladtunk tovább, itt találtunk rá egy gabonaszállító hajóra, a „Potykára” és megtekinthettük a fafeldolgozáshoz használt eszközöket is.

Már messziről kiemelkedtek érdekes formáikkal a Csete-jurták. Először a Koronás-jurtát vettük célba. Itt megtekinthettünk egy kaliforniai mamutfenyő-szeletet. Évgyűrűinek határain a magyarság történelmének nevezetes dátumai voltak láthatóak. A pavilonokkal szemben álló dombon a kéttornyú ökumenikus kápolna várt minket, kínálva magát, hogy ott elcsöndesedjünk, imádkozzunk és énekeljünk együtt. Ezt a lehetőséget ki is használtuk mindenki örömére.

Innen vidáman, feltöltődve sétáltunk a park másik végébe, ahol a múzeumfalu az úgynevezett skanzen épületei között barangolhattunk. Az 1900-as években, ezzel együtt sokak múltjában szárnyalhattunk gondolatban az ismerős házak és tárgyak között. Legnagyobb sikert az iskola terme nyújtotta számunkra.

Egy rögtönzött órára csöppentünk be az olajillatot árasztó osztályterembe. A tanító úr rendre utasította hangos és pajkos kis csapatunkat, sőt még körmöst is kiosztott a legcsintalanabb „tanulónak”. Az udvaron kipróbálhattuk egyensúlyérzékünket a gólyalábakon, valamint a kuglit is. A „skanzen rendjére” az épületek között járőröző csendőrök vigyáztak.

Találkoztunk juhásszal, aki éppen botját csinosította faragással, majd a kecskedudáján eljátszotta kedvenc nótáját nekünk. A kosárfonóval is beszéltünk, akinél még vásároltunk is hagyományos kosarakat. Örömmel nézelődtünk az épületekben, láthattuk: az iparos műhelyeket, a kocsigyűjteményt, a tűzoltószertárt, a szatócsboltot –ahol a polcokon gyermekkorunk portékáit fedezhettük fel–, a Tömörkényi községházát –ahol a postatörténeti kiállítást tekinthettük meg–, a szentesi malmot és az útkaparó házát.

Ez a nap úgy elröpült, hogy észre sem vettük. Csupán korgó gyomrunk jutatta eszünkbe, hogy itt az idő a pihenőre. Mindenki megrendelte a kis ebédjét, amire több-kevesebb időt kellett várnunk. Pihenés közben megbeszéltük az aznap látott élményeket, majd még egy utolsó pillantást vetettünk az előttünk elterülő parkra és búcsút intettünk a múltnak. Visszatérve a jelenbe felszálltunk a buszra és hazafelé vettük az utunkat.

A mai napig az emlékünkben élnek az ott szerzett pillanatok.