 |
| Együtt |
Mi a csővári
és a penci gyülekezet tagjai ismét együtt tölthettünk néhány vidám és
emlékezetes órát. 2014. május 17-18-ig Szarvasra és Békéscsabára látogattunk
el.
Mindenki
lázasan készült, és már nagyon várta az indulást. Elérkezett a nagy nap
reggele, végre bepakoltuk a csomagokat és buszra szálltunk. Régi ismerősök,
akik ritkán találkoznak egymással, nem győzték mesélni mi történt velük az
elmúlt kirándulás óta. A hosszú utazás így fel sem tűnt a beszélgetések miatt.
Első
megállónk Szarvas külterületén volt: a Mini Magyarország makettparknál. Ami a
történelmi Magyarország és egyben a Kárpát-medence mértani középpontján a
szarvasi arborétum gyönyörű természeti környezetében található. Magyarország
több száz év történelmi hagyománya, építészete és neves eseménye elevenedik
meg: a szegedi dóm, a Széchenyi Lánchíd, a kecskeméti Cifrapalota vagy az egri
vár makettjének láttán. Nem győztünk betelni a látvánnyal, az egész park olyan
volt, mint egy meseország. A legnagyobb érdeklődést az interaktív makettek és a
működő vasúthálózat nyerte el.
Friss
élményekkel telve utaztunk tovább Szarvasra, amit Tessedik Sámuel volt lelkész
és a Bolza család városának neveznek. Az itt elfogyasztott bőséges és nagyon
ízletes ebéd után megnézhettük az Ótemplomot, ami a Tessedik-templom nevet
viseli. Alig tettünk meg pár lépést az épületben, máris nagy szerencse ért
minket. Gáncs Péter elnök-püspök állt előttünk, aki éppen hivatalos látogatást
tett a helyi gyülekezetnél. A templom történelmi bemutatását és napjainkban itt
végző tevékenységeit Lázár Zsolt lelkész elmondásában hallhattuk. Megtudtuk,
hogy a 3000 főt befogadni képes Ótemplom Tessedik Sámuel és Boczkó Dániel
lelkészek működése alatt épült 1788-ban. Tessedik ügyes anyagbeszerzésének és
munkaszervezésének köszönhetően építése igen kevés költségbe került. Azóta
nagyobb renoválások 1888-ban, a templom 100 éves fennállásának ünnepére, majd
az 1960-as években voltak. A szószék, oltár fából készült, aranyozással. Az
oltárképet Zellinger András festette 1780-ban, ami Jézus menybemenetelét
ábrázolja. Az épület orgonája az 1800-as években az ország második legnagyobb
orgonája volt. Egyedül az esztergomi bazilika orgonája volt nagyobb, már
harmadikként mögéje szorult a Mátyás templom orgonája Pesten.
Örömmel
szereztünk tudomást arról, hogy lelkész úr az itt működő Szeretetszolgálat
igazgatója is. A tartalmas ismertető után, megköszönve a vendéglátást a nemrég
átadott Vízi Színházhoz vitt utunk, amely a festői szépségű Holt-Körös partján
egy különleges atmoszférájú, közel ezer ember befogadására alkalmas szabadtéri
épület. Mindenki leült a székekre, mintha egy előadás kezdődne és hallgattuk a
víz nyugtató morajlását.
A csoportkép elkészítésnek
izgalmait a várva várt Újtemplom látogatása követte. Már nagyon meg szerettük
volna ismerni, és látni is egyben, lelkészünk Laczi Roland előző munkahelyét. Az
Újtemplom neve: millenniumi templom, mivel Magyarország fennállásának ezeréves
emlékére épült az újtemplomi gyülekezet akaratára. Tisztelendő úr lelkesen és
örömmel mesélt régen látott templomáról és gyülekezetéről. Az evangélikus
Újtemplom a város "keleti kapujában", 1896-97 között épült a
millenniumi fénykor idejében. Francsek Imre építész tervezte, Popják György
helyi kőművesmester építette. A templom belseje meglepett minket, hiszen a
díszítés gazdagsága meglehetősen ritka a protestáns templomokban. Az oltárt
díszítő képet Veress Gusztáv festette, a megfeszített Krisztust ábrázolja. A
karzaton sikerült megszólaltatni a gyönyörű hangzású orgonát is. A templom
előtti haranglábon állt a három tonna súlyú, ún. Kita-harang, ami 1917-ben
háborús beszolgáltatásra került így azt nem láthattuk. Viszont a
harangtoronyban található harangokat és a várost mi magunk is megnézhettük. A
bátrabbak felmehettek a kicsit szűk és pókhálós toronyba, de megérte felmenni,
hiszen a látvány kárpótolt mindenért. „Segéd idegenvezetőnk” Molnár Tibor gondnok
úr volt, aki meleg szívvel vezetett minket végig az épületen. Az esti
kóstolóhoz valókat szintén neki köszönhettük: csabai kolbászt és pálinkát.
Következő és egyben utolsó
megállónk Békéscsaba volt. Felhőszakadásos utazás után egy verőfényes,
napsütötte városba érkeztünk. A rövid séta után megrohamoztuk a város egyik
elegáns cukrászdáját, a Márvány Cukrászdát. Mindenki kedvére fagyizhatott,
sütizhetett és szomját olthatta.
Ízbimbóink kényeztetése után, már
várt ránk Európa legnagyobb evangélikus temploma. A legnagyobb magyarországi protestáns
templom, nagyobb a Debreceni Nagytemplomnál. Ezt a hatalmas méretet már
belépésünknél érzékeltük. Szinte elveszve éreztük magunkat az épületben. Idegenvezetőnk
a kedves, mosolygós lelkész asszony Péterné Benedek Ágnes volt, aki szintén
nagyon sok, új információval halmozott el minket. Megtudtuk, hogy 1718-ban a
Felvidékről, főként Nógrád, Hont és Gömör megyéből jobbára szlovák ajkú
evangélikusok érkeztek ide. Így a 18. század végére a
békéscsabai evangélikusok annyira megszaporodtak, hogy „kinőtték” a
kistemplomot. A gyülekezet heves viták után úgy döntött, hogy megtartják a régi
templomot is, az újat pedig azzal szemben építik fel. A templomot 1824. június 29-én szentelték fel, azóta
használja a gyülekezet. A hívek eleinte szabott ülésrendben foglalhattak
helyet. A földszinten az idősek ültek: a bejárattól balra a nők, jobbra a
férfiak. A népviseletbe öltözött fiatal lányok helye az oltár körül és a
karzatok alatt volt; a középkorú férfiak az első karzaton, a fiatalok a
másodikon ültek. Minden boltmező alatt egy-egy rendfenntartó ügyelt a rendre. Még
a mai napig is zajlanak szlovák istentiszteletek, melyeken a Tranoscius
énekeskönyvből énekelnek. Az épületet legutóbb 1978-ban újították fel. A
csillárokat nem helyezték el a kialakított helyükre, mert nagy lett volna azok
kilengése. Ezeket a lyukakat nagy 2 méteres átmérőjű vaslapokkal fedték be.
Gyülekezetünk tagjai igen kíváncsi természetűek, hiszen felmentek a
legbátrabbak a padlásra és lenéztek a lyukon a szédítő 27 méteres mélységbe.
Mindenkiben mély nyomot hagytak a látottak és hallottak.
A fárasztó nap végén elfoglaltuk
szállásunkat. Mindenki a hőn áhított pihenésre várt, de ehelyett egy vidám,
tanulságos és csapatépítő játékban találta magát. Laczi Anikó állította össze a
kérdéseket és mindegyikre a három „igaz” választ tartalmazó kvízt. Még a
könnyünk is kicsordult a lehetetlen válaszok hallatán. Zárásként a délután
kapott pálinka és kolbász várta a megfáradt csapatot.
Új napra ébredtünk és
istentiszteletre készülve, mindenki ünneplőbe öltöztette lelkét és testét. Isten
igéjét a Kistemplomban lelkész asszony prédikációjában hallhattuk. Belépve
tapasztalhattuk, hogy a templom elnevezése félrevezető, mert mérete alapján
valójában a közepes méretű templomok közé sorolandó. Mindenki felfigyelt ránk,
hiszen sokan voltunk és az énekhangunk is beterítette a teret. A lelki táplálék
felvétele után megköszönve a szíves vendéglátást, elköszöntünk tisztelendő
asszonytól és a Szlovák Tájház felé vettük utunkat.
Meleg szívvel és tárt karokkal
várt ránk Lészkó Attila úr. Meglepően közvetlen és tudományos előadása
mindenkinek tetszett. Az épület belseje pedig felidézte a régi emlékeket.
Szinte egyszerre mondtuk ki a tárgyak neveit, a megfelelő kifejezéseket
magyarul és „tótul” egyaránt. Mindenki sokáig nézelődött volna a falusi kis
házikóban, de az ebéd miatt indulnunk kellett.
A csatorna partján rövid séta
után jutottunk el a Halászcsárdába, ahol egy igazi „csárda jellegű” étteremben
fogyaszthattuk el a kedvünkre való ebédet.
Szomorú ténnyel szembesültünk, az
utolsó esemény várt már csak ránk. A város nevezetes emberéről elnevezett
Munkácsy Múzeum megtekintése. Mindenki érezte, hogy nem egy egyszerű tárlatot
fogunk megnézni, de nem számítottunk ilyen számunkra érdekes, ismert és még nem
látott tényeket, tárgyakat bemutató kiállításra. Munkácsy
életén, munkásságán felül helyi mezőgazdasági, kulturális, egészségügyi,
állatismereti, valamint népművészeti dolgokkal ismerkedhettünk meg. A kis
csoportunkat szó szerint úgy kellett kitessékelni a múzeumból, hogy
elindulhassunk haza, mert már igen későre járt az idő.
Az úton hazafelé mindenki
élményekkel gazdagodva beszélgetett, de a fáradság néhányunkat igen mély álomba
merített. A kirándulást nem lehet alvással zárni, ezt mi is bebizonyítottuk,
mert félúton már énekléssel koronáztuk meg a közös együttlétet.
Szerintem beváltottuk az ezelőtti
kirándulásunkon tett ígéretünket, hiszen újból útra keltünk, és remélem, megint
megtesszük ezt a közeljövőben.
Erős vár a mi Istenünk!
A beszámolót írta: Dianné Mangó Ildikó
A képeket készítette: Nemecz Pálné
