2012. április 10., kedd

Laczi Anikó
Évszakos fohászok
Tavasz

kertem hófoltokkal terített tájain

néma bátorsággal
napsugár ébresztette
zöld ragyogással
nárciszhajtások sora virít

erek milliói kiáltják világra a tavaszt

ember-feledte ősbarátsággal
féktelen-szép kacagással
a patakká olvasztott telet
távolba hordja a szél

Nyár


élet születik lágyan

s ma reggel
nárcisz-hangon beszél
fohász építette hidakon
távolban megélt alkonyokon
mint nyári zápor után
égre festett szivárvány
itt felejtett mosolycseppjeid páráján
szűrődik át a kimondhatatlan
hogy szebb így
ez a szíveden át rám talált világ
s hogy együtt megyünk ünnepelni a királyt

Ősz


barátok

a jelen ágain
múlt gyökerekkel
a jövő virágait álmodják
az örökkévalóság titkait hordják és hirdetik a múlhatatlant

bár a lombok alatt már az ősz surran

míg e bolygón emberszív dobban
barátság őrzi földi létünk titkait
hogy szeretünk
hogy nem vagyunk egyedül
csodák nyílnak elhajított álarcaink nyomán
és őszinteség ébred
félelmeink porán

Tél


lábam alatt szelíd óvatosan

néma roppanással pihenni tér
az arcomat simogató hó...
nem félek, mert örök bölcsességed
hókristálynyi titokkal lepi el
igazságodra éhes életem...
téged akarlak érezni
míg lágy-szelíden hull a hó
de te nem szólsz
és én újra megértem...
titkaid mellett hallgatni is jó

billiónyi alkotásod közt egy vagyok

mégis születnek lelkemben csillagok
nem félek...
mindazzal, mit láthat szemem, egy vagyok
szeretettitkod érezni hív...
lélegzik a föld, és én része vagyok... köszönöm Atyám
hogy ma a lelkeddel láthatok

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése