Laczi Anikó

Évszakos fohászok

Tavasz

kertem hófoltokkal terített tájain
néma bátorsággal
napsugár ébresztette
zöld ragyogással
nárciszhajtások sora virít

erek milliói kiáltják világra a tavaszt
ember-feledte ősbarátsággal
féktelen-szép kacagással
a patakká olvasztott telet
távolba hordja a szél

Nyár

élet születik lágyan
s ma reggel
nárcisz-hangon beszél
fohász építette hidakon
távolban megélt alkonyokon
mint nyári zápor után
égre festett szivárvány
itt felejtett mosolycseppjeid páráján
szűrődik át a kimondhatatlan
hogy szebb így
ez a szíveden át rám talált világ
s hogy együtt megyünk ünnepelni a királyt

Ősz

barátok
a jelen ágain
múlt gyökerekkel
a jövő virágait álmodják
az örökkévalóság titkait hordják és hirdetik a múlhatatlant

bár a lombok alatt már az ősz surran
míg e bolygón emberszív dobban
barátság őrzi földi létünk titkait
hogy szeretünk
hogy nem vagyunk egyedül
csodák nyílnak elhajított álarcaink nyomán
és őszinteség ébred
félelmeink porán

Tél

lábam alatt szelíd óvatosan
néma roppanással pihenni tér
az arcomat simogató hó...
nem félek, mert örök bölcsességed
hókristálynyi titokkal lepi el
igazságodra éhes életem...
téged akarlak érezni
míg lágy-szelíden hull a hó
de te nem szólsz
és én újra megértem...
titkaid mellett hallgatni is jó

billiónyi alkotásod közt egy vagyok
mégis születnek lelkemben csillagok
nem félek...
mindazzal, mit láthat szemem, egy vagyok
szeretettitkod érezni hív...
lélegzik a föld, és én része vagyok... köszönöm Atyám
hogy ma a lelkeddel láthatok